Nem szoktam az írásra előkészülni; nem írok vázlatot (előre), nem ismerem a szereplőt, sokszor még a történet végét sem tudom előre. Nem gyűjtöm az ötleteket, csak átadom magam agyam kreatív részének, és hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek. Néha egy-egy szóból indulok ki, ami megtetszik, egy-egy címrészletből, amit valami más random dologgal összekeverve megfogalmazódik bennem a kíváncsiság, a kérdés, hogy ez vajon hova vezethet? Néha ez a kiindulópont egy hangulat, egy kép, egy szereplő egy mondata. A szereplő nézőpontjából aztán leírom a világot, amiben van, amit lát/hall/érez/tapasztal, amit gondol, ami véleménye van stb… és már jön is az egyik konfliktus, ami elindítja a cselekményt. Ez nem kell, hogy a fő konfliktus legyen, de egy probléma, amit meg kell oldani. Ez voltaképpen egy formula, de most nem erről akarok írni, hanem hogy mi van akkor, ha olyasmiről írok, amiről nem tudok mindent?

Mennyire fontos azonban, hogy egy fikciós mű a valóságnak megfeleljen? Az ördög a részletekben bújik meg, mondják. És senki sem tud mindent, így előbb-utóbb az író belefut abba, hogy olyasmiről kell írnia, aminek akár jobban utána is járhatna…

Sci-fi

Ritkán írok sci-fit, olvasni se sokat szoktam, bár mostanában elkalandozok ezen a területen is. Érdekes lehetőségek rejlenek ebben a világban is. De tudományos alap nélkül mennyire lehet hiteles sci-fit írni? Vagy elég, ha csak a saját világunk felépített rendszerének felelünk meg következetesen?

A világépítés a fantasyban is fontos. Jegyzetek nélkül elveszhetünk egy-egy hosszabb műben, sorozat részleteiben vagy a nevek szövevényes világában. Nem kell A gyűrűk ura részletességével kidolgozni mindent, de még nekem is vannak jegyzeteim – azokról a dolgokról, amiket már megírtam. Utólagos jegyzetelés, de sokat segít, amikor valamit változtatni kell a cycling során.

A világ hitelessége azonban a karakteren múlik, azon, hogyan mutatjuk be mindazt, amit ő tapasztal abban a világban, ahol létezik. Egy hasonlattal élve, olyan, mintha másik világra nyílna bejárás, amikor belépek egy szereplő életébe, és leírnám, amit ő mond nekem. Ehhez el kell fogadni, hogy szépirodalom esetén sem feltétlenül kell ahhoz ragaszkodni, hogy olyan elvárásoknak feleljünk meg, amilyeneknek nem lehet.

Mit kutatunk?

Írj arról, amit ismersz! – mondja a jótanács. De senki nem ismerhet mindent. Még a polihisztoroknak is van olyan terület, amit csak felületesen, általánosságban ismernek. Ha annak a mélyére akarnak hatolni, akkor kénytelenek vagy utánajárni a dolgoknak, vagy kitalálni, mi van ott.

Van egy jéghegy elmélet, amit Brandon Sanderson egyik előadásában hallottam. Ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön egy történet, elég a felszínen lévő tíz százalékot megmutatni, a maradék kilencven százaléknak nem kell benne lennie a történetben. Ám, ha nem ismerjük a száz százalékot, elég, ha úgy teszünk, mintha tudnánk, mi van a felszín alatt…

Én amondó vagyok, hogy írjunk arról, ami legalább érdeklődést vált ki belőlünk, ami valami miatt vonz, amit olvasni szeretnénk. Amikor sci-fit írok is ez az én trükköm, a kutatás így nem unalmas, és nem olyan történetet mesélek el, amiről semmi esélyem, hogy hitelesen beszámoljak. Mert persze, hogy van olyan, hogy valamit ki kell kutatni, valaminek utána kell nézni. Én ezt sem utólag csinálom (vagy előre – honnan is tudhatnám, mi lesz az, ami hézagos a tudásomban), ez része a folyamatnak. Ha valamit le kell ellenőriznem, megállok az írásban, megnézem a neten, a másik gépemen, feljegyzem, és vissza az íráshoz. Vagy amíg ki nem derítem, amit kell, felfüggesztem az írást, és irány a könyvtár. Túlságosan nehéz lenne észben tartani, mit hol kell javítani, ha csak ‘placeholder’ mondatokat tennék ide, vagy oda. Nem az én módszerem, és a szerkesztést jelentősen elhúzza…

Ha valamit nem tudunk, ha valahol nem voltunk, mit tegyünk?

Először is ne felejtsük el, hogy fikciót írunk. Ha nem történelmi regényt, útikönyvet vagy ismeretterjesztő irodalmat írunk, nagy eséllyel így is, úgy is alakítjuk a világot, hogy a szereplőnk történetét hitelesen át tudjuk adni. Nem az a legfontosabb, hogy hány centi vastag fal mögött lakik a szereplőnk unokabátyjának szomszédja, vagy hogy hívják az egyetemi szobatársának kisöccsét és annak az orvosi problémáját milyen anatómiai módszerekkel oldják meg, hanem hogy a szereplőnk világába belépve azt mondjuk el, ami történt. Mindenki torzít a valóságon a tapasztalás által. Ettől persze még van, aminek utána tudunk járni, a mai technológiának hála igen gyorsan.

Ne legyünk hát lusták!

A helyszínekre ránézhetünk a google earth-ön. A szavakat jól kell tudni használni, és utánanézhetünk a jelentésülnek. A kulturális szokásokról is rengeteg cikket lehet találni.  És nem szégyen szakértők segítségét igénybe venni, vagy a youtube-on kutakodni, olyan dolgok iránt, ami az érdeklődésünkbe esik. A lista végtelen hosszú lehet, ahogy a kutatómunka is elnyúlhat a végtelenségig. De nem phd fokozatot akarunk szerezni az adott témában, hanem meg akarunk írni egy szórakoztató történetet – vagy olyan művészeti alkotást akarunk létrehozni, ami a valóságot sűríti egy nem valóságos közegbe.