A szerkesztési fázis végtelen köreinek egyszer véget kell vetni. Heinlein szabályai szerint ne is szerkesszünk. Ennek alapja az, hogy amikor írunk, eleve készre írunk, használjuk a cycling metódust, és csak a korrektúrát végezzük el. Így viszont, ha tényleg a kreatív én alapján írunk, a szerkesztéssel, ami tudatos, kritikus én hangja alapján történik, csak elronthatjuk a történetet. Olyankor kivesszük belőle azt a hangot, ami az író hangja. Számunkra unalmas, mert mindig velünk van, de valójában éppen ez teszi különlegesé a történetünket. Ráadásul a saját történetünkre nincs rálátásunk, nem tudjuk jól megítélni, jó-e vagy rossz, amit írtunk. De kell-e egyáltalán, hogy tökéletes legyen? Aligha lehetséges… Nekünk csak írni kell, megmutatni a világnak, az pedig majd eldönti, jó-e vagy rossz. Bár ez sokszor csak ízlés kérdése, vannak technikák, amik segíthetik az olvasó kapcsolódását a történethez. És ezek a technikák tanulhatóak.

Egyszerűen csak hívjuk meg az olvasót a karakter fejébe! Mutassuk be, mit lát/hall/szagol stb., mik a gondolatai, a véleménye, hogy adódik ez a kettő össze. Rántsuk be az olvasót már az első oldalakon, és vigyük végig a történeten! És bízzunk benne. Az olvasó nem hülye.

Ugyanakkor ez technika nekünk, írónak is segít. Ha mi se tudjuk, mi lesz a vége, hogy tudná az olvasó? Ha belemászunk a történetbe, és végig megyünk rajta, nagy eséllyel az olvasó is így érez majd. Mégsem kell minden olvasót meghódítani. Nem szabad elfelejteni, hogy elsősorban magunknak írunk. Van valami késztetés bennünk arra, hogy megírjuk egyik-másik történetet. Lehetnek köztük fontosak, kevésbé fontosak. Végső soron az a fontos, hogy írjunk és nem az, hogy mit írunk. A tanulás mégis elengedhetetlen.

Tanulni a kritikus én oldaláról tanulunk. Vesszük a technikákat, elemezzük a könyveket, érdemes főleg a felütéseket tanulmányozni azokban a könyvekben, amik tetszettek nekünk. Rengeteg írástechnikai könyv is van, meg olyanok, amik elemeznek műveket. Rengeteg interjú készül írókkal. Tulajdonképpen végtelen mennyiségű tanulnivaló áll a rendelkezésünkre. Viszont aztán felejtsük el amit tanultunk, és hagyjuk, hogy a kreatív én ösztönösen használja a rendelkezésére álló eszközöket. Nem szabad az útjába állnunk.

Sokszor írás közben beletesszük a szövegbe azt, hogy milyen okosak vagyunk. Egy kis önfényezés, ez fontos az egónak. A történet kárára megy, mindig. Nem kell elmagyarázni a dolgokat. Az olvasó érti. Hagyjuk, hogy a szöveg organikus legyen. Nem szabad beleállni abba, hogy íróként mennyit tudunk, amit a karakter nem tud, nem tapasztal meg. Ezt a hozzáállást gyakorolni kell. A gyakorlás fontos. Talán a legfontosabb az írás területén. Szeretek mindig új és új dolgokat kipróbálni. Olyan ez, mint egy játék. Felnőttként is szeretnünk kell játszani. Alighanem a játék az élet egyik fontos eleme, de ebbe most nem megyek bele.

Nem vagyok pszichológus.

És mégis boldog-boldogtalan szerkeszteni akar. Hosszú vázlatokat írnak, három-négyezer órákat töltenek a szavak ide-oda pakolásával, és fel sem merül, hogy írni másképp is lehet. Nem kell félreérteni. Van, aki szeret szerkeszteni. Van, akinek szüksége van háttérmunkákra. Amit én mondok, csak egy lehetőség. Így is lehet, ezt is meg lehet tanulni. Például, Murakami Harukiról tudni, hogy több időt tölt szerkesztéssel, mint írással. A könyvei mégis jók. Én szeretem őket, legalábbis. Nem törvény, amit leírok, csak lehetőség. Viszont még amikor ír, Murakami is a közös tudattalan területére merül alá és hozza fel a kincseket. Aztán szerkeszti a szöveget, amit írt.

A kutatásról írtam a múltkor. Vajon mennyire kell a valóságnak megfelelnie a történet elemeinek? Ha történelmi regényt írunk, nyilván nagyon, vagy legalábbis jobban. De mégis csak a szereplő világát írjuk meg, azt amit ő tapasztal. Ez nem kell, hogy a valóságnak megfeleljen. Fikciót írunk, nem pedig tényirodalmat. Nem igaz?

A kép Trung Pham Quoc műve / Unsplash.