Célok és álmok

Az embernek vannak álmai. Mindenki vágyik valamire, ami nem rajta múlik, hogy valóság lesz-e. Én író szeretnék lenni – nagy Í-vel. Ebben benne van az, hogy pénzt kapok azért, amit szeretek csinálni, benne van az, hogy a társadalom megbecsült tagja vagyok, a kultúra képviselőjeként tekintenek rám, szeretik olvasni a műveimet és, ha ez nem lenne elég egoista, szeretnek engem. Ezen mára már csak nevetni tudok. Valahogy mégis így indult…

Általános iskolában, amikor azt mondták, csak egy író szegheti meg a helyesírási szabályokat…

Gimiben, amikor azt tanították, hogy az írók felette állnak az erkölcsnek…

És hát szerettem írni, ha pénzt kapok érte, persze, hogy ezt választom.

Mindegyik pont azonban tévedés volt. Az álmok nem válnak csak úgy valóra, és ezek a hamis elképzelések az íróság mibenlétéről eltávolítanak attól a céltól, amit kitűztem magam elé.

Mi a különbség az álom és a cél között?

Az álom nem rajtam múlik, hogy megvalósul-e.
A cél olyan dolog, amire 100% hatásom van. Rajtam múlik, leülök-e írni. Tehát az egy cél, hogy megírok egy regényt. Az egy álom, hogy az mindenkinek tetszeni fog. Utóbbit nem tudhatom, arra nem is nagyon van befolyásom. Amire hatásom van, az az írás aktív cselekvése, és az, hogy a tőlem telhető legjobbat írom meg. A többi nem rajtam múlik.

Hogy mikor válok íróvá, aki írásból él… Nem rajtam múlik. Rajtam az múlik, hogy író vagyok, aki ír. A hamis állításokat, képeket meg el kell engedni. Egyetlen író sem áll az erkölcs felett. Csak emberek, akik szeretnek írni, egyre jobbak benne, és azért kapnak pénzt, mert jól csinálják és sokakhoz elérnek. Többnyire szerencse kérdése. Vagy nem?

Persze, van, amikor a kultúrát építik, és kevésbé népszerű az írás, mint jó. Vannak azért nyilván objektív mércék. Az írás a szavakkal játszik, teremt, a szavak az eszköztár, amivel létrehozunk a semmiből valamit. Nem mindegy, hogy használjuk ezeket az eszközöket – de ettől ezek még eszközök maradnak.

Játék

Szeretek írni, szeretek a szavakkal játszani, a szereplőket követni a történetükben. Akkor is ezt csinálnám legtöbbet, ha fizetnem kéne érte. Ez a hozzáállás az, amit a leginkább magaménak szeretnék tudni. Mert az irracionális félelem túl sokszor akasztja meg a folyamatot. A félelem, hogy nem lesz elég jó, nem lesz tökéletes, nem fejezem ki pontosan, amit akarok, vagy nem fogják érteni, vagy miről írhatok és miről nem, hogy hat egy írás a karrieremre, vajon a hangom unalmas-e, ésatöbbi… Ezek az aggodalmak nehezítik a pályát. Pedig nem kéne, hogy így legyen. Ha nem írok, ha nem próbálkozok, gyakorlok, nem is leszek jobb.

Ezért a célom, hogy írjak továbbra is. Ez rajtam múlik, hogy elűzöm-e a félelmeimet, vagy sem. Az, hogy mennyire leszek „sikeres”, már álom… Bár az is attól függ, mit nevezünk sikernek?