Hogyan írom a novelláimat?

Talán már meséltem róla, talán nem, de a módszerem nem egészen követi a hagyományos elképzeléseket, miszerint az írás nehéz, senki nem ír semmi jót az első kéziratban, hogy képes egy ember megtervezni előre egy könyvet, vagy akár egymaga meg is szerkeszti azt. Nem mondom azt, hogy mindenkinek egyféleképpen kéne írnia, hiszen nem véletlen, hogy ezek az elképzelések beleépültek az írónak készülő vagy akár már író emberek módszertanába. Azt azonban mondom, hogy lehetne az íróknak több önbizalmuk, és megvizsgálhatnák a módszerek hatékonyságát saját maguknál. Hiszen a puding próbája az evés, és valakinek bejön az, ha tervez és sokat szerkeszt, mert ez a módszere, de van, akinek nem, és az is valid módszer lehet. Rengeteg írástechnikai könyv foglalkozik azzal, hogyan valósíthatjuk meg az írást az életünkben, rengeteg féleképpen próbálkozhatunk. Nekem nem is célom mindegyiket kitárgyalni. Én az én módszeremről rántom le a leplet, ami lehet, hogy nem mindenkinek szimpatikus.

Először is, kell egy ötlet bármelyik szöveghez, amivel foglalkozni szeretnék. Ezzel nekem sosincs problémám. Eleve sok ötletem van, de ha épp nincs vagy mást akarok írni, akkor többféle módon kereshetek történet kezdő pontokat. Nézhetek címeket, címpárokat, amiket véletlenszerűen egybe rakva máris találok valamit, amivel el tudok indulni. Vagy képeket, képekből is nagyon jól el lehet indulni. Vagy, ami ezekből nekem adódik, egy helyzet, amiben a karakter valamilyen problémával szembesül, amit meg kell oldania. Ez nem kell, hogy a nagy probléma legyen, hanem elég, ha csak elindítja a történetet.

Ezután megírom a novellát. Sokszor együltőben, a novella hossz ezt lehetővé teszi. Többször azonban két-három napig is eltart, ha az elfoglaltságaim úgy adódnak. Ez nem „szabad írás”, vagy „terápiás írás”, aminek nem feltétlenül kell irodalmi értékkel bírnia, ez írás; a végén létrejön a novella, aminek a vége engem is meg kell, hogy lepjen. Igazából itt van az a legfontosabb tényező, hogy bízok magamban, bízok a tanulmányaimban és a gyakorlásaimban, és meg tudok írni egy novellát. Az alkotás folyamata ilyenkor jobb ötletekhez nyújt hozzáférést, mintha előre elképzelném, hogy mit mondjak. Sokkal szabadabb vagyok változtatni, belenyúlni akár az elejébe közben, vagy a végén. Mikor írok nem kell, hogy lineárisan írjak ugyanis. Ha valaminek utána kell néznem, vagy valami változik, általában azonnal változtatok azokon a pontokon, ahol kell. Sokan ilyenkor és én is sokszor 5-600 szavanként ellenőrzöm magam, hogy hol tartok; aztán folytatom.

Nem bízom magamban annyira, hogy olyan zseni lennék, hogy magamtól kitalálnék egy jó sztorit, megtervezném és megírnám. De ha a flowban a tudatalattim vagy tudattalan tartalmaim feljönnek, úgy, hogy nem a tudatos, kritikus énem ír, hanem agyam hátsó része, a kreatív, a szabad énem, akkor létrejöhet valami jó is.

Aztán általában hagyom egy ideig ülepedni a sztorit. Mindenkinek javaslom, akinek nincs első olvasója, hogy idővel olvassa fel magának hangosan a sztorit. Úgyse jön ki minden elütés vagy hiba, de jelentős mennyiségű javítás történhet. Amikor az ember maga szerkeszt, nagyon fontos, hogy nem tudjuk saját műveink értékét megállapítani, akár jónak gondolunk valamit, akár nem. Ez az olvasóra lesz bízva.

És hát ez nem egy nehéz folyamat. Élvezetes és szórakoztató játék, aminek lehetnek hatásai az olvasókra, más emberekre, vagy csak önmagunkra. Azt szoktam mondani, ha valaki megírt már egy dolgozatot az iskolában, az meg tud írni egy novellát is. Nem ugyanaz, de nagyon hasonló; felkészültünk rá, és ha egy ponton elkezdjük, akkor csak végig kell írni és kész. A felkészülés persze folyamatos és sosem ér véget. Egy író addig tanul és fejlődik, ameddig ír.