Már megint erről beszélek, írok, gondolkozok… Szóval, Heinlein szabályai szerint nem szabad szerkeszteni, csak szerkesztői utasításra, amihez később azt is hozzá tették, hogy akkor is csak akkor, ha egyet értünk a szerkesztővel. Nyilván, van ebben igazság: külső szemmel jobban látni, hol kell „javítani” a szövegen. Egy szerkesztő rámutathat olyan problémákra, melyek az olvasót esetleg zavarhatják. És a „…ha egyetértünk” vele kitétel ott van biztonsági szelepként, hogy a szándékunk, az írói terv fontos.

De hogy egyáltalán ne szerkesszünk, az az íróktól egy idegen elgondolás. Azok, akik „nem szerkesztenek”, a cycling nevű metódust használják. Ami azt jelenti, hogy mégis csak szerkesztenek. Sokan kis időre félre teszik a szöveget, aztán hangosan felolvassák maguknak, hogy az elütéseket, nyelvi hibákat, sután hangzó mondatokat módosíthassák. Hogy ami kimaradt, azt betehessék, és ami sok, azt kiszedhessék. De pont ez az, amit akkor is csinálunk, ha magunktól szerkesztünk, nem?

Nem egészen.

A kulcs az alkotói tudatállapot és a szerkesztői üzemmód összemosódásában rejlik. Vannak, akik azt tanítják, hogy írjunk flow-ban, írjuk le, ami jön, aztán hideg fejjel szerkesszünk. Amikor viszont felolvassuk magunknak a szövegünket, mégsem erről van szó. Hanem benne maradunk az alkotó üzemmódban, a karakter fejében, és onnan vesszük ki a felesleges mondatokat, javítjuk a vesszőhibákat, az elütéseket stb.

Persze, mindenkinek vannak tipikus hibái. Párbeszédek, leírások vagy mondatszerkezeti hibák; ezeket meg kell tanulni nem beleírni a szövegbe. Én például néha sokat magyarázok és vannak pillanatok, ahol bízhatnék jobban az olvasóban. Erre mi lehet a megoldás, azon túl, hogy „szerkesztésnél” figyelek rá? Lehetséges-e egyáltalán egyből egy befejezett kéziratot megírni?

Nos, ez egy húzós kérdés. Nekem szokott sikerülni, és mégis, még vannak hibáim. Ha az egyiket kijavítom, és nem csinálom többé, előjönnek a többiek, amik kevésbé zavaróak, mint az elején a nagy bakik. Az írás folyamatos tanulás és gyakorlás kérdése kell, kellene, hogy legyen. A célom persze az, hogy egyből jól írjam meg a sztorit; ez nem mindig sikerül, zavaróan gyakran betolakszom a narrátorom és az olvasó közé.

A „nagyok”, akik sokat írnak ezt csak úgy fogalmazzák meg, hogy amikor a szerző nem bízik az olvasóban és meg akarja csillogtatni a tudását; amikor az író belép a saját egójával a történetbe, hogy fényezze magát, vagy megmagyarázzon valamit, vagy csak nyelvileg sziporkázzon anélkül, hogy a karakternek ez szándékában állna. Legtöbbször ez a hiba merül fel, de persze akadnak más típusú hibák is. Ettől viszont tényleg csak gyakorlással, az olvasó felé felépített bizalommal szabadulhatunk meg, és persze az is fontos, hogy az író önmagában is bízzon.

Ha már tudunk egy hibát, kereshetjük az új szövegeinkben. Én amondó vagyok, hogy inkább félreteszem az eddigi írásaimat, és hozok új szövegeket, amikben már nem követem el ugyanazt a hibát, mint eddig. Ahhoz viszont, hogy ezeket a hibákat felderítsük nem árt néha egy-egy külső szem. Írókör, írótábor, alfa olvasó… Ezek mind segíthetnek. De az is fontos, hogy író énünk kreatív alanya ne veszítsen játékosságából és a bizalmából irányunkba. A trükk ahhoz, hogy egyből jó kéziratot tegyünk le az asztalra, ha nem is sikerül mindig, éppen abban rejlik, hogy nem szedjük ízekre, amit csinálunk. Hanem bízunk a mesélőben. Az író énünk kreatív alanyában…

Ezért fontos a „ne szerkessz” üzenet. Ami persze abban hamis, hogy mégis kell tanulnunk valahogy. A tanulást viszont különválaszthatjuk az alkotástól. Tanulni jó, aztán elfelejteni, hogy önmagunktól tudjuk használni a kellő pillanatban még jobb. Ne felejtsük el, ezek eszközök. Vagyis a lényeg az, hogy amikor kellenek, amikor szükség van rájuk, akkor kéznél legyenek.

Én magamtól nem szoktam „szerkeszteni”, és mégis. Elolvasom újra amit írtam, egy idő után, és amennyire lehet, a történet magjához hűen készítem el a végleges szövegváltozatot. Ez szerkesztés lenne? Lehet. Mégse érzem magam szerkesztőnek; én író vagyok, aki nem tudja, mit fognak legközelebb olvasni az emberek…

Egy író, aki csak azt tudja, hogy szeret szavakat tenni egymás mellé.