Ötlet

Ha valakinek fontos az ötlet megléte egy történethez, itt van, hogy szerintem hogyan fejlődik ki egy teljes ötlet valami apróságból. Ez alapján akár szinopszist is lehet írni, hiszen az ötlet maga egy olyan komplex dolog, amiben már az egész történet benne van. Mondhatni, olyasmi, mint a premissza: a premissza egy mondatban összefoglalja a történet tanulságát. Az ötletben ez is benne van, meg benne van a koncepció, ami különleges ízesítése a történetnek. A koncepció olyasmi, amiben valamilyen koncepcionális elem jelen van, ami megkülönbözteti a történetet a többi történettől. Például egy szupererővel megáldott idegen küzd az igazságért; vagy egy visszahúzódó, esetlen irodalomtanár hősszerelmessé válik. Látszik, hogy ez nem premissza: nem hozza a történet tanulságát. Viszont az ötletben ez is jelen lehet.
Maga az ötlet tartalmazza a szereplőket és a főbb eseményeket is. A világot, amiben játszódnak az események, és a végkifejletet is. De hol kezdődik mindez?

Pillanatnyi érzések

Igen, valahogy így kezdődik. Találunk valami vonzó kezdést, amit, mint magot hordozzuk magunkban. Ezt a magot öntözzük, gondoskodunk róla: lehet egy címtöredék, a kedvenc szavunk, egy festmény vagy fénykép keltette hatás, de emlékezünk rá, a kreatív énünk emlékszik rá. Ebből a magból szökken szárba bizonyos technikákkal az ötlet. Először elkezdjük ezeket a magokat nevelni, szortírozni. Ezek a magok növekednek, és ahogy egymáshoz adjuk őket, voltaképpen keresztezzük őket, jön létre egy helyzet, egy helyszín, egy világ… A „növény” tovább növekszik, már látjuk a premisszát, látjuk a koncepciót, és lassan ötletté alakul. Mondják, már mindent megírtak: de ha több történetet összeadunk, valami frissen ható, érdekes történet jöhet létre. Ráadásul nem feltétlenül a történet maga hat érdekesen és frissen, hanem a saját magunk hangja, az, ahogyan elmeséljük a sztorit.

Mi lenne, ha…?

Vannak lehetőségek, hogyan játsszunk ezekkel a magokkal. Egyszer van a „mi lenne, ha…” játék. Aztán ott van, hogy a szereplőt, akit meg akarunk ismerni, különböző helyzetekbe hozzuk. Írunk egy-egy oldalt arról, milyen helyzetben, hogy reagálna. Teszteljük a címet és az ötletet, rövid összefoglalókat írunk, amik alapján elolvassa valaki a könyvet, és felolvassuk barátainknak, akik reakciója választ adhat arra a kérdésre, ebben a formában meg akarjuk-e írni a történetet. Kereshetünk képeket, csinálhatunk moodboardot a sztorinkhoz. Spotify-on dallistát rakhatunk össze, hogy a hangulatot megragadjuk. Ám az írást senki nem fogja megcsinálni helyettünk… Vannak könyvek is, amelyek segítenek. Számos promptlista áll a rendelkezésünkre. A Snowflake method…, avagy a hópihe módszer különösen ajánlott. Az én kedvenceim viszont Larry Brooks: Story Fix; Great stories don’t write themselves és Will Storr: A történetmesélés tudománya könyvek. Rendkívül hasznosak.

Mindazonáltal nem váltják ki a gyakorlást, az írást. Legtöbbször nem tudatosan választok történetet, hanem a kreatív énemre bízom magam. Csak az számít, mennyit írok, mennyit gyakorlok…