Megközelítés

Mindenki gondol valamit az írásról. Sokat elárul rólunk és az attitűdünkről az, hogy mi mit gondolunk róla. Hova tesszük az életünkben, hogyan viszonyulunk hozzá, miképp közelítünk… És hát igazán nem mindegy, mert sokszor ez eldönti, hogy sokáig tudunk-e majd írni vagy sem?

Van, akinek az írás játék. Olyan, mintha egy kétéves játszana, aki azonban mindent tud a történetekről. Rá lehet bízni, hogy csinálja, amit szeretne. És jól csinálja – jobban, mintha tudatos, kritikus énünkből irányítva terveznénk vagy szerkesztenénk. Ez a kétéves azonban hiperérzékeny. Nem jön elő, ha nem érzi, hogy amit csinál, azt mi fel is használjuk majd.

Van, akinek az írás egy – nem ezen a világon – létező szereplő követése és az ő hiteles történetének leírása. Olyan ez, hogy a karakter létezik és rajtunk keresztül nyilvánul meg ebben a valóságban. Minket hív meg, hogy elmondjuk a történetét.

Van, aki futáshoz hasonlítja a regényírást, van, aki alámerül a tudattalanja mély óceánjába és onnan hoz fel kincseket, amiket aztán megszerkeszt a regényében…

És én hogyan állok a dologhoz? Az íráshoz? Számomra az írás vizsga. Felkészültem, meg tudom csinálni, leülök és megírom a történetet. Ugyanakkor ez egy hamiskás kép. Még nem tisztult le bennem, mit jelent az írás. De nem vizsga; nincsenek osztályzatok, senki nem fog „validálni”, senkinek nem kell megfelelni. Hogy jó-e, amit írtam, én tudom a legkevésbé megmondani. Parttalan vita van bennem erről, hogy hogyan írhatnám le az írást anélkül, hogy vizsgához hasonlítanám?

Mert ugye, amikor dolgozatot írunk, nem szerkesztünk, nincs időnk sok tervezésre, vázlatra, hanem a tanultakról kell számot adnunk. Azt írjuk le, amit tudunk, és ezekben az írás hasonlít. Aki valaha írt dolgozatot, az tud novellát is írni.

Vagy regényt.

Anélkül, hogy „rossz kéziratot” készítene előbb.

Egy rossz kézirat

Ha nem is törekszünk arra, hogy jól írjuk meg a sztorit, nem is fogjuk jól megírni, ráadásul kemény munka lesz átszerkeszteni a szöveget. Utólag hozzányúlni mindig nehezebb. Még így is, hogyha tiszta első kéziratot hozunk, ami kész, lesz benne mit „javítani”, de egyszerűen fölösleges kör direkt rosszul írni. Persze, szokták ezt felfedező írásnak hívni, hogy kitaláljuk, mit is akarunk írni. Azzal sincs baj, csak az nem egészen írás.

Például Murakami több ezer órát szerkeszt: messze többet, mint amennyit írással tölt. Ezzel nincs is baj, ha valaki szeret szerkeszteni. De az író feladata az írás. A trükk az, hogyha nem próbálunk jól írni elsőre, nem is fog menni. Ha nem engedjük a kis kétévesünknek a játékot, nem fog játszani. Pedig a játékosság az írás alapja.

És itt válik el, hogy a vizsgaszerű megközelítés miért hamis. A vizsga nem játék, az írás annál inkább (főleg a szórakoztató irodalomban). Nem jegyekért, nem elismerésért írunk, hanem mert szeretjük csinálni. Viszont ki szeret vizsgázni?

Végülis…

Meghatározó az egyénre nézve az, amit az írásról gondol. Nálam központi szerep a „jó jegy” elérése, de ezt el kell engednem. Mi lesz a vizsga helyett, ha az írás már nem vizsgát jelent számomra? Változhat egy ember véleménye ezekről a dolgokról?

Végülis, miért ne változhatna? Nem kell elfogadni mások keretezését az írást illetően, a sajátunkra kell rálelni. Úgy látszik, ezen az úton nekem is van még hova mennem.