Én egyértelműen a szórakoztató irodalom felől jövök. Nyilván érdekel a szépirodalom – klasszikus és kortárs -, és egyre többet olvasok súlyosabb, komolyabb vagy olyan műveket, amiknek fő célja nem a szórakoztatás. Úgy vagyok vele, hogy minden irodalomnak meg van a helye; kedvenc szerzőim kiskoromtól kezdve Dean Koontz, Kurt Vonnegut, Murakami Haruki… Murakamit ugyan szépírónak tartják világszerte, érdekes módon japánban mégis úgy vannak vele, hogy inkább populárisak a művei. Túlságosan fordításízűnek érzik a mondatait, és bár csak japánban milliós olvasottsága van, és a szakma is elismeri díjakkal, kitüntetésekkel, az irodalmi fősodorban kevesen adnak neki tényleges helyet.

Murakami Haruki után megszerettem a japán irodalmat. Kenzaburó Óe, Kavabata Jaszunari, Misima Jukio… Kavakami Mieko, Banana Josimoto ésatöbbi… Szeretem a haikukat, úgy, hogy verseket jó sokáig nem vettem a kezembe (azokba is mostanában merülök alá). Mondhatni tehát, hogy a szórakoztató irodalom elvezetett a fontosabb művek élvezetéhez. De egyáltalán tehetünk-e ilyen különbséget, kell-e tenni ilyen különbséget az irodalomban? Le kell-e nézni egyiket, vagy a másikat? Őszintén szólva nem tudom.

Azt azért érzem, hogy mindkét területen kicsit más céllal íródnak a könyvek. Máshogy ír egy szépíró, mint egy krimiíró vagy fantasy író. Ami egyértelműen fakad a különböző témák, területek közötti különbségektől. Míg a szórakoztató irodalom célja egyértelműen a szórakoztatás, még ha „művészi igénnyel” van is megírva, és ezért megvannak a bevett kliséi, trükkjei, horgai, addig a „komoly” irodalom (nem szeretem ezt a szót, miért lenne „komolytalan” a szórakoztatás?) főleg művészeti érték megteremtésével, az élet és a tapasztalatok újraalkotásával foglalkozik. Míg az egyik az eseményekre fókuszál, a cselekményre, a másik inkább a szavakra, a játékra, a nyelvre. Nem tudnám máshogy megfogalmazni, mert igazából irodalom az irodalom az irodalom.

És hogy én mit szeretnék írni? Mindent is írok. Tulajdonképpen tényleg. Egyre inkább közelítek afelé, hogy ne csak szórakoztatás legyen a célom egy-egy írással; már-már dörömbölök az irodalom ajtaján, természetesen még kevés sikerrel. Ezek inkább próbálkozások, törekvések, kisebb célok. Hogy is mondhatnám, hogy „komoly” irodalmat írok, amikor a szövegeimben a szórakoztatás egyelőre a fő cél? Vagy ha már azon túl megyek, a kísérletezés és a játék területére, ha tévedek? Ki dönti el, mi szépirodalom és mi nem? Mi kánon és mi nem? Ráadásul nagyon-nagyon sok agyonrajongott könyv nekem nem tetszik, nem szeretem, nem érdeklődöm iránta. Nem azt mondom, hogy adott esetben nem jók, csak azt, hogy lehet, ez a fajta vonzalmam a szép iránt csak teoretikus marad, mert nem tudok annyira elmélyedni az irodalomban, mint ami ehhez kellene.

Van bennem egy jó adag önbizalomhiány is e tekintetben. Mégse hagyom, hogy ez elvegye a kedvemet az írástól.

Mert szeretek írni. Mindent szeretek megírni, amit írok.