Kaptam néhány visszajelzést a témával kapcsolatban, amiről a múltkor is szóltam pár szót. Gondolatébresztő szerettem volna lenni, a posztot legalábbis annak szántam. Nem tudom a válaszokat, mely válaszok nyilván léteznek és mely válaszok elfogadottak irodalmi körökben, mégis sokszor úgy tűnik, maguk az irodalmárok is önkényesen húzzák meg a határvonalat. Érdekes módon azt írtam, nem tudom, hogy le kell-e nézni egyik vagy másik területet – a komoly irodalmat versus a szórakoztató irodalmat -, de közben rá kellett jönnöm, hogy nem a megfelelő szavakat használtam. Ilyen nincs. Nem szabad lenézni egyiket sem.

A másik visszajelzés a témával kapcsolatban, hogy mindkét terület lehet szórakoztató. Szépirodalmat is lehet szórakozásként olvasni, és vice versa, a szórakoztató irodalom is felvethet komoly témákat. Mi akkor a különbség a kettő között?

Egyáltalán, miért fontos ez a kérdés?

Hirtelenjében nem is tudok olyan jellemzőt mondani, ami ne lehetne igaz a másik oldalra is. Ahogy a szépirodalom is lehet szórakoztató, vagy ahogy a szórakoztató irodalom is játszhat a nyelvvel, vagy ahogy mindkettő célja lehet ugyanaz, úgy jövök rá, hogy markáns különbség leginkább csak a történetek fogadtatásában van. Vagyis abban, hogy egy adott történetről éppen mit mond az irodalmi párbeszéd.

De muszáj szétválasztani a szépirodalmat és a szórakoztató irodalmat?

Szerintem talán nem. Mind akarunk szórakozni, ezért olvasunk történeteket. Minden fikciós mű valahol a szórakoztatás vagy a szórakoztatva tanulás céljából születik meg. Van-e jelentősége annak, hogy a szöveg egy valószerű kitalált világot mutat be, vagy éppen olyat, ami nem létezik semmilyen vonatkozásban sem? Nyilván vannak tehát könnyedebb olvasmányok és fajsúlyosabb könyvek, de ez még nem választja el az ocsút a búzától. Érdemes néha megerőltető szöveget olvasni, ez az agyunk számára torna, fejlődés. És érdemes könnyűt is, abban is ugyanúgy kódolva van sok olyan információ, amire szükségünk van, ha nem is a túléléshez, de az élethez.

Mert történeteket mindenki fogyaszt. Az emberi agy történetekben gondolkozik. Ha olvasunk, ha filmet nézünk, zenét hallgatunk, festményben gönyörködünk, vagy csak a marketingre gondolunk, mind-mind középpontjában a történetek vannak. Ha pedig ezt vesszük alapul, nincs olyan, hogy szórakoztató vagy komoly irodalom, olyan van talán, hogy könnyű vagy nehezen befogadható mű… Amikkel nincs baj. Legalább van hova haladni.

Problémák felvetésének mikéntje

Mégis sokat gondolkozok azon, hol húzzam meg azt az önkényes határvonalat, ami elválasztja a két területet egymástól. Mitől lesz valami könnyen vagy nehezen befogadható, mitől beszélnek egyikről többet a másikról kevesebbet a párbeszédben? Én magam próbálok írni ilyet is, olyat is, és arra jutottam, hogy még mindig fogalmam sincs. Nyilván számít az, hogy lehet egy művel kapcsolatban sok mindent mondani, de sokszor ez a „sokat mondás” olyasmi, aminek a műhöz magához nincs köze. Ha a történetek struktúráját veszem, sokszor azok is hasonlóak. A szépirodalomba is beszivárognak lassan azok a populáris technikák, amik berántják az olvasókat. Valami mégsem stimmel; egy nehezebben befogadható mű egészen máshogy tálalja a fő problémákat, mint egy könnyed olvasmány. És a kifutása is sokszor sokkal erőteljesebb érzelmeket válthat ki. Talán a valósághoz is több köze van…

Egy könnyed olvasmányt ugyanis azért olvasunk, hogy kikapcsoljunk, meneküljünk, és a végén kacagva jelezzük, hogy jól vagyunk, boldogok vagyunk, nagy kő esett le a szívünkről. Ugyanígy a nehezebb műveknek ezek közül egyik sem feltétel. Inkább a valóság mását szemléljük bennük.

A művészetről pár gondolat

Mi a valóság másolása? Egyszer ezt a megfogalmazást hallottam a művészettel kapcsolatban. Hogy az nem más, mint a valóság leképezése. Érdekes, hogy ezt mondják a nehezebben befogadható művekre: művészet. A könnyedebb olvasmányokra pedig: iparos munka. A történetek megírásának módja lenne más? Aligha. Ez a két kategória is átjárható ugyanis. Vannak fantasy művek, melyek már szépirodalmi igényességgel van megfogalmazva, és szépirodalom, mely inkább hasonlít tömegtermékre, mint művészetre. A nyelv használata lenne a különbség? A szépség, ami a szavak mögött felsejlik? Ez is inkább egy jellemző, mintsem általános különbség, és ugyancsak: átjárható határok.

Talán a pillanat megragadása másmilyen a két kategóriában. A művészet talán erőteljesebben fókuszál napjaink jelenére, mintsem az iparos munkák. Mást jelent egy társadalomkritika az egyik területen, mint a másikon, és még sok példát lehetne hozni.

Akkor nincs is különbség?

Van is, meg nincs is. Szerintem az irodalom szeret játszani. A játékosság lényege pedig éppen az, hogy hol ilyen szerepet veszünk fel, hol olyat. Ez a játék, amit papírral és tollal játszunk a saját mini kis mozinkban. Az pedig, hogy amit írunk, szépirodalom vagy szórakoztató-e, esetleg mindkettő… Legyen a kritikusok gondja.