Hogyan írok, amikor írok?

Először is, választok egy címet, abból a történetindító forrásból kiindulva, amivel kezdek: lehet ez egy kép, egy hangulat, vagy egy jelenet, ami megjelenik a szemeim előtt; egy mondat, két, össze nem illő szó; vagy akár egy mondatfoszlány, amit elkapok a többi utastól a metrón. Sokszor szereplővel kezdek, leírom, ki a főhős, hol van, mit csinál, és elindulok. Ez a cím nem végleges. Azonnal változik, amikor több kiderül a szövegről, hogy pontosan mi is akar lenni.

G. R. R. Martin két csoportba osztja az írókat: kertész és építész csoportokba. Hát, én inkább kertész vagyok, figyelem, ahogy nő a történet, egészen kis mag korától kezdve, míg terebélyes tölgyfává nem válik. Hagyom, hogy maga határozza meg a szabályait, a formáját, én csak segítek neki világra jönni, ha ezt a terminológiát használom.

De azt is mondhatom, hogy én csak a karaktereim egyetlen lehetősége vagyok arra, hogy leírassák valakivel, ami velük történt, úgy, ahogy történt. Ilyenkor csak követem őket, és leírok mindent, amit csinálnak. Mintha egy másik dimenzióban léteznének is, és valami varázs folytán összekapcsolódnánk.

Tiszta kézirat

Sokan mondják, hogy nem számít, hogyan, csak írd le, csak legyen meg a szöveg, aztán majd kijavítod.

Én nem így írok.

Ha az utóbbi analógiát nézem, amikor a szereplő elmeséli a történetét nekem, vagy hagyja, hogy kövessem, ahogy a történet kibontakozik, miért változtatnék azon, ahogy a történet lezajlott? Persze, jegyzetelek, utólag, hogy lássam, hogy értünk oda a végéhez, és ha kell, azonnal betegyem a kimaradt részeket a megfelelő helyre. Vagy ahogy mondtam, menet közben minden alakul a szövegben: a cím, a jelenetek leírása, egy-egy apróság… Elvégre én felelek azért, hogy a történet az olvasók számára érthetően legyen átadva. De nem változtatok azon, ami történt, ami történik. Ugye, ha valaki elmesél neked egy történetet az életéből, nem mondod azt: „ez nem is úgy volt…”, hanem meghallgatod. Ezt is fel lehet így fogni.

Másfelől, elég furcsa hozzáállás az, hogy valaki „rosszul” akarjon írni. Miért tennénk?

Az idővonalon kívül…

Mindazonáltal kívül vagyunk írás közben az idővonalon. Bármelyik jelenetet megírhatjuk bármikor. Aztán összekapcsoljuk. Vagy, ha ez csak annyit jelent, hogy kiemelkedhetünk a szövegből: „Ó, itt előkerült egy pisztoly… hol is volt eddig?”, és visszamegyünk betenni az egyik jelenetbe, hogy eltette a fegyvert, máris ezt a technikát használtuk. És még valami: írás közben nekem olyan, mintha egy barlangban bolyonganék, és a kijáratot keresném. Néha tévútra lépek, egy olyan oldalcsapásba, mi nem vezet sehova. Ilyenkor általában „jobban tudom”, mint a megérzésem, a kreatív énem, és a szerzői zsenimet akarom fitogtatni. Simán visszavágok 500-1000 szót, hogy újra a megfelelő irányba kerüljek.

Cycling

Ezt a módszert cyclingnak hívom, hívják. Szerkeszteni ha nem is szoktunk, a cycling ahhoz hasonló dolog. Minden 500-1000 szó után visszaolvasok, és ahol elírtam vagy rosszul követtem a karaktert, kijavítom a szöveget. Ezt főleg menetközben csinálom, de ha végeztem, akkor is szoktam egy cycling kört tartani. Ilyenkor olvasok, mintha most találkoznék először a szöveggel, csak a kezem a billentyűzeten van, és ha felbukkan valami, beleírom. Olyan ez, mintha egy könyvet olvasna az ember, egy olyan könyvet, amit kijavíthat, ha akar.
Fontos, hogy ez a kreatív én felügyelete alatt történjen. Ő jobban ért ahhoz, mit írtunk le, mit miért írtunk le.

És ha befejeztem…

Akkor több lehetőség is előttem áll. Kiadó, magánkiadás, internetes megjelenés. Amit csak az ember szeretne…