Ugyan, ki ír a fióknak?

Senki sem a fióknak ír. Senki sem ír azért semmit, hogy ne olvassák el. A naplóirodalom kapcsán is felmerül a kérdés, hogy amikor írjuk, valóban azt akarjuk, hogy senki ne olvassa el rajtunk kívül a rögzítetteket? Vagy eleve úgy fogalmazunk, úgy írunk át a narratívában dolgokat, hogy előbb-utóbb másik is elolvassák azt? Abdulrazak Gurnah mondta, hogy minden író előbb vagy utóbb kiadót keres az írásainak. A megjelenés utáni vágy bennünk van. Szeretnénk megmutatni magunkat? Szeretnénk megmutatni, mekkora zsenik vagyunk? Hogy az alkotásunk milyen magasra emel minket?

Valójában elég csak megjelenni. Sokakban maga a megjelenés végső célként lebeg, presztízskérdés, valami plusz az életben. Mi van, ha azt mondom, hogy de hát megjelenni könnyű, legfeljebb csak pénz kérdése, de írónak maradni kihívás? Utóbbi esetben ugye mindent előveszünk és beküldünk a kiadónak, ugye?

Valljuk azért be, mindannyiunknak van ki nem adott, másoknak meg nem mutatott írása. Félünk elővenni azt… A félelem pedig rossz tanácsadó. Őrizgetjük a fiókban, hogy ne nekünk kelljen majd róla dönteni. Hogy majd az utókor, a hagyatékunk kezelői döntsenek felőle. Vagy elvesszen örökre. Pedig még az ilyen művet is érdekes lehet kiadni: ne mi döntsük el, jó-e vagy rossz. Hiszen íróként a történet megítélését illetően mi vagyunk a legnehezebb helyzetben.

Példakép: Henry Darger

Találkozunk a történelemben olyanokkal mégis, akik vagy egyáltalán nem jelentették meg életükben a könyveiket, vagy meg akarták semmisíteni azokat. Stephen King első regényét állítólag a szemetesből halászták ki. Franz Kafka barátját művei megsemmisítésére kérte. Henry Darger művei életében nem jelentek meg. Utóbbi takarító volt Chicagoban egy katolikus kórházban. Éjszakánként és szabadidejében pedig írt és műalkotásokat hozott létre az írásaihoz, és csak amikor öregek otthonába költözött, akkor találták meg a műveit. Ki kellett volna adni őket, mondták. Múzeumban lenne a helyük, mondták. Igen, de már késő – ezt felelte Darger. A történet maga szomorú, mégis inspiráló. Lehetséges úgy írni, hogy az ember nem foglalkozik az esetleges olvasókkal, hogy nem a pénz, a siker jár folyton a fejében, hanem az alázatos munka, és csak az számítson? Lehetséges így értékállót létrehozni?

A válasz e férfi életében rejlik.

Murakami Haruki

Számos esetet ismerünk, amikor csak kicsin múlott, hogy lett-e új írónk, vagy sem. 1978. őszén Murakami Haruki egy baseball meccset nézett, és amikor az első ütésnél a labda az ütőhöz ért, egy gondolat ébredt fel benne, mégpedig az, hogy tudna írni egy regényt. Otthon el is kezdte, de nem tetszett neki, amit írt. Ahelyett azonban, hogy feladta volna, egy írógépen angolul írta meg az első fejezeteket, és onnan fordította vissza azokat japánra; a kisregénye díjat nyert, pedig az egyetlen példányt küldte be az újságba, ahonnan, ha nem nyer, el is tűnt volna vele együtt a süllyesztőben…

Murakami nem írónak készült, mégis a legsikeresebbek közé tartozik napjainkban. Bármit ír velem együtt milliók csapnak le a könyveire világszerte. Ő mégis az írással foglalkozik elsősorban, és persze örül, hogy sokan szeretik, amit csinál, mégis inkább az írással foglalkozik.

…vagyis

Több lehetőség áll minden író előtt. De tartsuk észben, még Henry Darger sem a fióknak írt. Lehet a fióknak írni? Arra szánni az írást, hogy örökké feledésbe merüljön? Meg lehet kockáztatni, hogy esetleg nem leszünk írók. Rábízhatjuk a véletlenre, és engedelmeskedhetünk a bennünket mozgató nagyobb erőknek, mint Murakami. Vagy mint Gurnah. bevallhatjuk, hogy igenis meg akarunk jelenni. Nincs azzal semmi baj.

A tanulság azonban az, hogy az írással foglalkozzunk. Ne a kiadóval. Ne a kiadással. Más gondolkodásmód kell az üzlethez, mint a művészethez. És az írás nem csak üzleti alapon működik…