Tehetség

A tehetség egyébként szükséges az íráshoz. A rajzoláshoz. A művészethez. Azonban önmagában a tehetség nem elég. Kell hozzá még hajlam, motiváció és rengeteg gyakorlás, hogy valamiképpen kibontakoztathassuk, felhasználhassuk a tehetségünket. Tegyük fel, van egy fiatal gyerek, akinek van tehetsége a sporthoz, mondjuk, a harcművészetekhez. Fiatalon rengeteget gyakorol, elkezd érmeket hazahozni. De aztán abbahagyja. Megunja. Nem lesz belőle sportoló, a többiek, akik később kezdték, kevesebb tehetséggel bírnak, lehagyják. Ezt a fiatalt aztán hamar elfelejtik. És ő is elfelejti, hogy valaha valamiben tehetséges volt. Az érdeklődése másfelé fordul…

Az értelmező kéziszótár szerint a tehetség valami iránt megmutatkozó hajlam, képesség, vagy ha valaki tehetséges, abban nyilvánvaló tehetség van valami iránt. Ez lehet zene, lehet sport, lehet irodalom…

Önmagában a tehetség azonban megmarad ezen a szinten. A potenciál nem bontakozik ki. És feledésbe merül. Azonban ha valamit szeret az ember, szívesen csinál, abban kevesebb tehetséggel is messze eljuthat. Ha már van bennünk hajlam az írásra, megvan bennünk az irodalom szeretete, a képességet megszerezhetjük rengeteg gyakorlással is. Nyilván, aki tehetséges, hamarabb észreveszi azokat a megoldásokat, amik nekünk sose jutna az eszünkbe; ha valaki tehetséges és dolgozik a tehetségén, az érzékenysége a témák iránt és a formai megnyilatkozása tovább repítheti, mint azt az ember gondolná, vagyis, alkothat olyat, amire nem gondoltunk volna. Talán ez az irodalom célja.

És mégis az irodalom az, ahol nem a gyakorlás, a sokat írás, a befektetett energia amit csodálnak, hanem önmagában a tehetség. Az újszerűség. Ez azért érdekes, mert a mai világban, ahol a halál témája is tabusítva van, ahol a fiatalság kultusza él, a fiatalokban megjelenő megfoghatatlan tehetség készteti az embereket a csodálatra. Míg a sportban nyilvánvaló, hogy egy bizonyos kor után nem teljesít ugyanolyan szinten az ember, azt hiszem, az írásra ez nem feltétlenül igaz, nem kéne, hogy igaz legyen.

Nincs semmi baj azzal, ha valaki fiatalon kezd írni és sikeresen indul a pályán. A baj inkább azzal van, hogy erről lebeszéljük a fiatalokat, hogy szerezzenek a művészetükhöz tapasztalatokat először, és amikor elindulnának, akkor már öregek ahhoz, hogy tehetségesnek gondoljuk őket. Akkorra már csak a tehetség csodálata marad meg, és a fiatalság bíztatása. Pedig írni bárki írhat, bármikor. Az út, amin végig kell mennie, ugyanaz. Rengeteg gyakorlás, olvasás, tanulás. Nem jobb fiatalon kezdeni és nem jobb későn kezdeni. Ez teljesen alkatfüggő. Az írás viszont egy olyan terület, ahol nem kell tíz kilométert futni kilencven perc alatt; ahol nem számít igazán, hogy mennyi idősen kezdjük.

A tehetség bármikor megmutatkozhat.

De mindig veszélyes, ha megúszásra játszik vele az ember. Ha nem dolgozik vele, ha nem megy utána, hanem csak kiveszi belőle ami hírnevet és pénzt tud, és aztán eldobja. Akkor lesz valakiből író, amikor túllép azon, hogy tehetséges-e vagy sem, és azon dolgozik, azért tesz, hogy jobb és jobb legyen és tanuljon, ha az alázat megvan benne, és ha az írás iránti szeretetből ír. Akkor viszont a tehetség kérdése már nem számít olyan mértékben, mint gondolnánk.

Mondhatni, a tehetség meghallja a múzsákat. Aki pedig alázatos, az megtalálja az utat a múzsákhoz. Nem hiszek különösebben abban, hogy csak ihletett állapotban lehet írni. Ha mindig írok, akkor viszont nagyobb eséllyel kerülök ihletett állapotba. Akkor, amikor készen állok arra, hogy a múzsa meglátogasson, amikor meglátogat, tudni fogom, mit kell tennem. Enélkül a munka nélkül nem megy. Nyilván szeretnék tehetségesebb lenni. Nem azért, hogy kevesebbet kelljen dolgoznom, hanem azért, hogy az üzemanyag messzebbre vihessen. Az írást így se, úgy se úszom meg.